Branding blog

Az utóbbi egy hetemet elképesztő fejetlenség jellemezte. Rohanni különböző meetingekre, azonnali válságkezelést végrehajtani két ügyfélnél, politikai elemzést csinálni záros határidőre stb. Nem panaszkodok, imádom a munkámat, különben nem csinálnám. Az utóbbi napokban volt időm kicsit gondolkodni a blogon, melynek eredménye, hogy a következő témákat fogom kifejteni:

• Milyen az igazán jó marketinges?
  
• Mit veszel egy marketingessel?
• Ukrán válságkezelés a szavak erejével.
• A hitelesség kötelező elvárás
• Kicsi magyar piac
• Szerves, vagy szervetlen dolgozók?
• Probléma megoldás folyamatai
• Válság van? A fejedben?
• Van képed hozzá?
• Mi a hazai prémium?

Remélem el tudok indítani újra egy párbeszédet és egy közös gondolkodást, hogy mások hibájából tanulva építsük magunkat.

Így a cikk elején szeretném előrebocsájtani, hogy nem üzletrontásra, hanem tényközlésre és tanácsadásra szeretném használni ezt az oldalt.

Nyáron sikerült bemennem egy amerikai lemezboltba, ahol nagyon sok különböző stílust kedvelő ember tartózkodott. Megpróbáltam keresni egy-két olyan magyar előadót, akiről úgy gondoltam, hogy híresek lehetnek akár még itt Amerikában is. A legérdekesebb az volt, amikor Király Linda és testvéreinek lemezét kerestem, mondván otthon elég gyakran azt reklámozzák, hogy a tengerentúlon mekkora nagy ismeretségnek örvendenek. Connecticutban megpróbáltam keresni egy-két lemezüket, amihez kértem az eladó segítségét. Elmondása szerint még soha nem hallott Királyékról, ahogy a boltban lévők sem. Mikor rákérdeztem, hogy melyik magyar előadó, vagy zenekar jut eszébe, amikor Magyarországra gondol, akkor egyből rávágta a Muzzaik formációt...

Még itthon is elég sokat lehet hallani az Amerikai álom kifejezést. Nem nagyon voltam eddig tisztában, hogy mire is gondolnak, vagy mit értenek ez alatt. Ez egy olyan dolog, amit meg kell tapasztalni.

Itt mindenki álomfizetést, álommunkahelyet, álomnyaralást akar. Minden az álmok kielégítésének érdekében történik. Ezt reklámozzák a buszok oldalán, a tv-ben: vedd meg álmaid telefonját, autóját. Természetesen ezzel a "parasztvakítással" elég jó médiakampányokat tudnak csinálni. Nem egy esetben reklámoznak hitelkonstrukciókat, személyi kölcsönöket.

Magyarországon van egy nagyon jó mondás: "Addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér". Nagyon úgy tűnik, hogy ezt Amerikában senki nem ismeri. Szinte kivétel nélkül mindenki hitelre vásárol, amit határidőre kamatmentesen visszafizethet, különben 42%-os THM terheli az összeget.

Ezekbe nagyon sok esetbe bele is ugranak az emberek, arra nem gondolva, hogy tíz-húsz évekre eladósítják magukat. Vagyis mindenki mindent azonnal meg akar szerezni, birtokolni. Ide vezet az, hogy mindenkinek mindene megvan, de valójában semmijük nincsen, mert mindent vagy bérelnek, vagy banki hitelből vették, amit valójában egy élet alatt sem lehet visszafizetni.

Nem olyan régen néztem egy reklámot, amiben az új Buick-ot próbálják meg rásózni az emberekre. Nem találtam meg a reklámot a Youtube-on, úgyhogy leírom, hogy konkrétan mi volt a lényeg. Ötvenes ember utazik egy maximum négy éves autóval. Mindenki megvetően néz rá. Nem sokkal később beül egy új Buickba, hogy elvigye egy próbakörre. Bikinis csajok nézik meg, integetnek neki. Ezzel természetesen úgy feldagad a mája, hogy azonnal meg is vette az autót. (Lehet a lányoknak a mosolyért prémium is járt... Ki tudja?) Természetesen nem volt pénze arra, hogy megvegye, így egy számára (és a cégnek) kedvező hitelkonstrukciót választott. Hazafelé meg nagy volt a mosolygás. (hogy mekkora idióta volt). Tehát a pasinak van most már két autója és egy feneke, amivel csak egyben tud ülni egy időben. Vagyis a kérdés az, hogy szüksége volt arra, hogy a körülbelül 4 éves autóját lecserélje annak ellenére, hogy nem volt rá pénze?

Amerikában szinte minden cég rendelkezik hitelbankkal és folyósít hiteleket (Amazon, Walmart, Delta Airlines). A legtöbb konstrukció úgy néz ki, hogy két hónapos ciklusokban lehet visszafizetni az elköltött összeget kamatmentesen, majd utána borsosan meg kell fizetni a késedelmet. Ahogy az előzőekben írtam, ez elérheti a 47-50%-ot is.

Természetesen nem azzal van a probléma, hogy az emberek meggondolatlan döntéseket hoznak. Ez mindenkinek a saját döntése. A probléma az, hogy a vállalatok olyan kitűnő kampányokat folytatnak, amitől az emberek mindent kézhez kapnak és csak azt érzik, hogy mindenük megvan, de nem gondolnak bele a következményekbe.

Ugye emlékszünk még az RTL Klub nagy sikerű produkciójára, a Fábry show-ra? Kétségünk se legyen, nem mi találtuk fel ezt a műfajt. Nyugaton ennek komoly gyökerei vannak.

Minden este két esti műsor verseng egymással két nagy tv-s személyiséggel. A harcot David Letterman és Jay Leno vívja két konkurens kereskedelmi csatorna képernyőin. Minden a ketten humoristaként kezdték karrierjüket az 1970-es évek végén, de mindkettőjüknek Johnny Carson The Tonight Show című műsora jelentette a felemelkedést. Utóbbi volt az első amerikai esti műsor, aminek nem volt konkurenciája.

Jay Lenoról úgy emlékeznek vissza, hogy karrierje kezdetén éjszakai klubokban, bárokban és olyan helyeken lépett fel, amelyek hajlandóak voltak neki akár csak öt percet is adni a színpadon.

Ezzel szemben Letterman 1975-ben Los Angeles-be ment, ahol stand-up humoristaként lépett fel a The Comedy Store nevű klubban. Itt figyeltek fel rá a tehetségkutatók, akik nem sokkal később rendszeresen hívták őt fellépni Johnny Carson The Tonight Show című műsorába.

Johnny Carson 1992-es visszavonulásakor hosszú tárgyalások és viták után (az NBC és David Letterman között, akit sokan szerettek volna a show vezetőjeként látni) Jay Leno lett a Tonight Show állandó műsorvezetője.

A nagysikerű műsor vezetését Leno kapta meg, de Letteman nem sokkal később a CBS csatornához ment, ahol elindult The Late Show with David Letterman című műsora. A The Late Show ugyanabban az idősávban került adásba, mint Leno The Tonight Show-ja. Letterman műsora az első húsz évben tizenkét Emmy-díjat nyert, az első másfél évben nézettségében is felülmúlta kollégájának adását, de azóta rendszeresen Leno viszi a pálmát.

Szubjektíven

Nem egy alkalommal volt szerencsém (élőben) követni a két műsort. Mivel ugyanabban a műsorsávban sugározzák mindkettőt, nehéz művelet lett volna egyszerre nézni őket. Én David Letterman mellett tettem le a voksomat. Ő egy igazi amerikai úriember, aki nem akar belekötni, sem vitába keveredni senkivel, csupán egy jó hangulatú esti beszélgetésre hívják az információra éhes amerikai tv nézőket.

Jay Lenot Amerika szerte nagyon sokan úgy jellemzik, hogy a nagyfejű okoskodó amerikai. Leno műsorában leginkább a politikáról beszélnek, amibe olyan szinten folynak bele, hogy aki nem követi az eseményeket 0-24 órában, az nem érti, miről van szó.

Amerikai túrám során nem kevés rokonnal hozott össze a sors. Túl azon, hogy kint a hamburger és a hotdog a legkedveltebb étel, azért ők is szeretnek kipróbálni egy-két ismeretlen dolgot. Így történt ez akkor is, amikor elmentünk egy guatemalai étterembe, a Cafe56-ba.

Arra, hogy mit rendeltem, nem emlékszem. Viszont nagyon sok dolgot tudok mesélni. Leginkább a nagyobb városokban van divatja annak, hogy az emberek kis éttermekbe mennek enni, aminek nagy előnye, hogy ezek a vállalkozások nem kérnek sok pénzt az ételért. 10-15 dollárból egy két fogásos ételt simán ki lehet hozni, ami után garantáltan nem fogtok enni semmit aznap.

Ami leginkább meglepett, hogy kettő óra után nem volt nagy tömeg az étteremben és kijött a szakácsnő és odaült az asztalunkhoz. Egyszerűen elképesztő volt az a közvetlenség, amivel megkérdezte, hogy milyen volt a főztje, illetve érdeklődött, hogy honnan származom. Miután kiderült, hogy Ő Guatemalából származik, reméltem nem fog neki komoly fejtörést okozni, hogy Magyarország merre van. Így is történt. Miután mondtam a hazám nevét, egyből elmondta, hogy neki nem egy magyar barátja van, és mennyire jellegzetesen nézünk ki. (megpróbált meggyőzni, hogy ez így van. Elmélete szerint kísértetiesen hasonlítunk a törökökre és a türkmén és azeriekre.)

A szakácsnő volt az étterem egyik alapítója is. Kérdésemre megosztotta velem, hogy az alapkoncepciót az adta, hogy olcsón akarnak laktató, hamisíthatatlan guatemalai étellel szolgálni minden réteg számára. Az elképzelés teljes mértékben bejött. A hely kevesebb, mint egy év alatt a helyiek egyik nagy kedvence lett. A szakácsnő megosztotta velem sikerének receptjét. "Egy csipet odafigyelés, kedvesség és egy nagy mosoly", ami őket sikerre vitte. Ezt tanúsíthatom, hogy így történt.

A mosdó elég érdekes dolgokat tartogatott. Nem kell rosszra gondolni... Miután beléptem a helységbe, körben feketére festett falakat láttam, középen nagy zsírkrétával. Szinte mindenki, aki eljött az étterembe, megtisztelte azzal a működtetőket, hogy a falon egy rövid üzenettel fejezi ki köszönetét. Az üzenetek mintája szerint kellett írni egy, egy mondatos véleményt, alá a nevet és az országot, ahol élünk. Az enyém így nézett ki:

A nyár folyamán három hónapot az Egyesül Államokban töltöttem. A minap egy hosszabb beszélgetést folytattam pár ismerősömmel arról, hogy Amerikában első ránézésre miről lehet eldönteni valakiről, hogy melyik társadalmi osztály (ha úgy tetszik kaszt) tagja. Ha nem is akarunk róla tudomást venni, mégis léteznek társadalmi osztályok, vagy ha keményebb szót akarok használni, kasztok. Alsó-, közép-, felsőosztály.

Amerikában a legtöbb ember leginkább a társadalom alsó csoportjában, illetve a középosztály alsó hányadában él (még akkor is, ha mást hallunk). A lakosság kis százaléka él csak a felső tízezerben. Az egész amerikai társadalmat úgy lehetne leosztani, hogy vannak az irányítók és az irányítottak. Nyilván adja magát, hogy a legtöbben irányítottak és csak egy nagyon kis százalék az irányító. Irányító, aki vezető beosztásban van, vállalkozást vezet. Ezeknek van pénzük nyaralni (ez tényleg nem kis szó még kint sem, de erről majd később), van pénzük autót venni, álmokat szőni. Nekik bejött az élet és ha nem is tanultak semmi különöset, birtokában vannak valaminek, ami nagyon jól eladható.

Az irányított emberek a legérdekesebbek. Ők nem igazán okoskodnak, nem csinálnak a napi rutinon kívül sok mást. Esznek, dolgoznak, haza mennek, alszanak. Nem tanultak annyit, mint itthon az emberek, mégis a munkájukat jobban végzik el. Ha a gondolkodásukat és a világszemléletüket nézem, akkor érdekli őket egy csomó téma, de nem értenek hozzá, mégis úgy érzik, hogy ők lennének sok helyen a legkirályabbak. Nem egy alkalommal jegyeztem meg, hogy Amerikában soha az életben nem lesz forradalom. Amíg a kormány megteremti azt, hogy olcsón lehet enni és mindenki a maga módján meg tud élni. Jöhet a Romney, vagy Obama, mind a kettő tudja, hogy mi kell a drága népének: étel-ital. Utóbbi csoportra szoktam mondani, ha nagyon le akarom nézni, hogy ők a funkcióemberek. Megmondod neki, hogy mit csináljon, betanítod és megcsinálja, de ezen kívül nem tud semmi mást. Viszont van egy olyan érzésem, hogy ez így jó mindenkinek. Ugyanis, ha valami nagy feladatot kapnának, vagy esetleg tényleg döntéshelyzetbe kerülnének felelősséggel, nem tudnának dönteni és idegösszeroppanással kórházba kellene szállítani.

A felső tízezer élete az "Amerikai Álom". Nekik bejött minden, bár jobb azt mondani, hogy jókor voltak jó helyen. Sokuknak csak egy jó ötletük volt, amit meg tudtak valósítani. Vagy kapcsolatokkal kerültek felelős beosztásba, vagy keményen megdolgoztak érte. A siker persze nem marad viszonzatlanul. Úsznak a pénzben. New Yorkban nem ritka a limuzin és a sofőrös autó. Aki gazdag és az magára valamit, az szereti mindezt kimutatni.

Ennél a pontnál, hogy sikerült mindenkit jellemeznem, rátérnék az eredeti címben szereplő témára. Nem csak a gazdagok, hanem mindenki szereti kimutatni, hogy valójában ki is ő, milyen társadalmi csoportba tartozik. Kezdjük alulról.

Az alsó osztály képviselőit a legkönnyebb megkülönböztetni. Többségében szörnyű és siralmas környéken laknak. Nagy részben afroamerikaiak, de jó számmal vannak közöttük fehér bőrű emberek is. Aki eljut oda, hogy belátja, hogy ennek a csoportnak a tagja, az egy csapásra igénytelen lesz minden téren és megpróbál szocializálódni az "övéihez". A afroamerikaiak körében ez a bő ruhák viselése és a nagy bizsu nyakláncok viselésében ki is merül. Nem egy, ebben a csoportban élő embernél van fegyver (megjegyzem, nem csak önvédelem céljából). A fehér szegények között leginkább az életkedv hiánya, a megszokás adta biztonság az, ami átsegíti őket a hétköznapokon. Őket leginkább az igénytelen ruhákból lehet megkülönböztetni.

A középosztályt első körben két részre kell szednünk. Alapvetően van egy határ ebben a társadalmi csoportban. Mondjuk úgy, hogy alsó-közép és felső-középosztály. Azért kell két részre szednünk, mert senki nem születik bele az alsó-középosztályba. Ebbe mindenki beleesik akkor, ha ki akar törni az alsóból. Hogy úgy mondjam ez egy köztes állapot mindazok számára, akik rájöttek arra, hogy nem lehet egy egész életet leélni abban a mókuskerékben, amiben vannak. Itt már elkezdődik a jobb fizetés folyósítása. Nem egy ember tud már itt márkásabb ruhákat venni, belevágni egy házba, autóba. Valakik megdolgoznak érte, valakik beleszületnek a középosztály középső részébe. Itt még mindenki törleszti az adósságait, márkás ruhákban járnak és heti nem egy alkalommal esznek éttermekben. Valahol itt kezdődik az élhető Amerika. Nem akarom kilyukasztani senki lufiját, de ezért az emberek komolyan meg is dolgoznak nap, mint nap. Ebben a csoportban élők már joggal képzelhetik magukat, ha úgy tetszik az irányítók és az irányítottak között. Ők tipikusan megpróbálnak az egészséges életmód felé tekinteni, az egészségük előtérbe kerül, mivel tudnak rá elegendő időt fordítani. Megjelenésük alapján, már megengedhetnek maguknak márkás ruhákat, iPhone-t (kint sem ezzel szaladgál mindenki).

A középosztály felső rétege egyre inkább kezd beleolvadni a társadalom felső csoportjába. Van, akiknek egy élet is kevés a beolvadáshoz, de valakinek simán sikerül ez is. Annyi biztos, hogy aki alulról kezdi, az egyszerűen nem tud idáig eljutni. Valahol ez egy társadalomkritika is egyben, mivel nincs megteremtve az a lehetőség a szegényebbeknek, hogy nehéz munkával a társadalom legfelső csoportjáig juthasson. Minimum protekciók tömkelege és indulótőke kell ahhoz, hogy valaki ebbe a csoportba sorolhassa magát. Jó példa a korábbiakban már oly sokat emlegetett "öltönyös jampi". A kép önmagáért beszél:

Utóbbi kettő (középső csoport közepétől felfelé) a másik leginkább felismerhető csoport. Pont ez az, ami Európában elképzelhetetlen és nekem nagyon tetszik. Még pedig az, hogyha van valamid, azt kirakhatod. Felöltözhetsz úgy, mint akár Horst Fuchs, vagy mint a karácsonyfa. Órával, iPhonenal és minden mással. Kirakhatod mindenedet, amid csak van, anélkül, hogy félni kellene attól, hogy kirabolnak, leköpnek, megszólnak. Egy barátommal komolyabban értekeztem arról, hogy itthon a legtöbb ember azért akar beolvadni és visel a leghétköznapibb ruhákat, mivel félnek a következményektől, amik az utcán várják.  Teljesen általános a limuzin a hozzá járó sofőrrel, testőrre nincs szükség. Ha ennek a csoportnak a dolgozó nő tagjairól akarok beszélni, akkor a munkában határozottak, tanultak, a magánéletből pedig nehezen tudják a munkát kizárni. A férfiak tudják leginkább a magánéletet és a munkát különválasztani egymástól. Az étteremben már ismerik őket, ahova minden nap elmennek. A nagy divatmárkákat árusító boltokban már külön eladó áll a rendelkezésükre.

Azt kell a végén mondanom, hogy az Amerikai Álom csak nagyon kevés embernek jön be igazán, de lehet, hogy nincs is. Aki keményen dolgozik, jó munkahelye van, az bárhol felépítheti ugyanezt. Mindenki ezt akarja elérni, de sokaknak egy élet is kevés lenne, hogy eljussanak ide fényév távolságból. Ami nálunk hiányzik, az ott megtalálható. Nem kell félni attól, ha megmutatod mid van és mit értél el az életben.

A cikk megjelenése után 3 órával már 21 komment fogadott az admin oldalon. Úgy érzem nem fejtettem ki a blog céljait. 

20:30-kor sikerült majdnem az összes hozzászólásra válaszolni, de még mindig úgy érzem nem derült ki a blog célja. Első körben szeretném leszögezni, hogy elsősorban a hazai egyéni, valamint kis-, és középvállalkozásokhoz szeretnék szólni. Azokhoz, ahol nincs marketinges és a vezetők sem rendelkeznek ilyen tapasztalatokkal. A célom, hogy mindenki elgondolkodjon azon, mit kellene hozzátenni az egész munkájához saját hatékonyságának növelése érdekében. Nem mondhatom egy KKV-nak, hogy szórj el marketing auditra 2 millió forintot és nézd meg mi sül ki belőle, hiszen elképzelhető, hogy fél év alatt sincs ennyi haszon a vállalkozásban. Ha kicsiben elindulunk, együtt gondolkodunk többre vihetjük, mint egyedül élvezni a napi rutin adta kényelmet, a megszokás biztonságát. 

Egy szó, mint száz, ha egy-egy cikk elolvasása után csak egy pár perces gondolkodást el tudtam indítani, már nem volt hiába való megírni a bejegyzéseket.