A nyár folyamán három hónapot az Egyesül Államokban töltöttem. A minap egy hosszabb beszélgetést folytattam pár ismerősömmel arról, hogy Amerikában első ránézésre miről lehet eldönteni valakiről, hogy melyik társadalmi osztály (ha úgy tetszik kaszt) tagja. Ha nem is akarunk róla tudomást venni, mégis léteznek társadalmi osztályok, vagy ha keményebb szót akarok használni, kasztok. Alsó-, közép-, felsőosztály.
Amerikában a legtöbb ember leginkább a társadalom alsó csoportjában, illetve a középosztály alsó hányadában él (még akkor is, ha mást hallunk). A lakosság kis százaléka él csak a felső tízezerben. Az egész amerikai társadalmat úgy lehetne leosztani, hogy vannak az irányítók és az irányítottak. Nyilván adja magát, hogy a legtöbben irányítottak és csak egy nagyon kis százalék az irányító. Irányító, aki vezető beosztásban van, vállalkozást vezet. Ezeknek van pénzük nyaralni (ez tényleg nem kis szó még kint sem, de erről majd később), van pénzük autót venni, álmokat szőni. Nekik bejött az élet és ha nem is tanultak semmi különöset, birtokában vannak valaminek, ami nagyon jól eladható.
Az irányított emberek a legérdekesebbek. Ők nem igazán okoskodnak, nem csinálnak a napi rutinon kívül sok mást. Esznek, dolgoznak, haza mennek, alszanak. Nem tanultak annyit, mint itthon az emberek, mégis a munkájukat jobban végzik el. Ha a gondolkodásukat és a világszemléletüket nézem, akkor érdekli őket egy csomó téma, de nem értenek hozzá, mégis úgy érzik, hogy ők lennének sok helyen a legkirályabbak. Nem egy alkalommal jegyeztem meg, hogy Amerikában soha az életben nem lesz forradalom. Amíg a kormány megteremti azt, hogy olcsón lehet enni és mindenki a maga módján meg tud élni. Jöhet a Romney, vagy Obama, mind a kettő tudja, hogy mi kell a drága népének: étel-ital. Utóbbi csoportra szoktam mondani, ha nagyon le akarom nézni, hogy ők a funkcióemberek. Megmondod neki, hogy mit csináljon, betanítod és megcsinálja, de ezen kívül nem tud semmi mást. Viszont van egy olyan érzésem, hogy ez így jó mindenkinek. Ugyanis, ha valami nagy feladatot kapnának, vagy esetleg tényleg döntéshelyzetbe kerülnének felelősséggel, nem tudnának dönteni és idegösszeroppanással kórházba kellene szállítani.
A felső tízezer élete az "Amerikai Álom". Nekik bejött minden, bár jobb azt mondani, hogy jókor voltak jó helyen. Sokuknak csak egy jó ötletük volt, amit meg tudtak valósítani. Vagy kapcsolatokkal kerültek felelős beosztásba, vagy keményen megdolgoztak érte. A siker persze nem marad viszonzatlanul. Úsznak a pénzben. New Yorkban nem ritka a limuzin és a sofőrös autó. Aki gazdag és az magára valamit, az szereti mindezt kimutatni.
Ennél a pontnál, hogy sikerült mindenkit jellemeznem, rátérnék az eredeti címben szereplő témára. Nem csak a gazdagok, hanem mindenki szereti kimutatni, hogy valójában ki is ő, milyen társadalmi csoportba tartozik. Kezdjük alulról.
Az alsó osztály képviselőit a legkönnyebb megkülönböztetni. Többségében szörnyű és siralmas környéken laknak. Nagy részben afroamerikaiak, de jó számmal vannak közöttük fehér bőrű emberek is. Aki eljut oda, hogy belátja, hogy ennek a csoportnak a tagja, az egy csapásra igénytelen lesz minden téren és megpróbál szocializálódni az "övéihez". A afroamerikaiak körében ez a bő ruhák viselése és a nagy bizsu nyakláncok viselésében ki is merül. Nem egy, ebben a csoportban élő embernél van fegyver (megjegyzem, nem csak önvédelem céljából). A fehér szegények között leginkább az életkedv hiánya, a megszokás adta biztonság az, ami átsegíti őket a hétköznapokon. Őket leginkább az igénytelen ruhákból lehet megkülönböztetni.
A középosztályt első körben két részre kell szednünk. Alapvetően van egy határ ebben a társadalmi csoportban. Mondjuk úgy, hogy alsó-közép és felső-középosztály. Azért kell két részre szednünk, mert senki nem születik bele az alsó-középosztályba. Ebbe mindenki beleesik akkor, ha ki akar törni az alsóból. Hogy úgy mondjam ez egy köztes állapot mindazok számára, akik rájöttek arra, hogy nem lehet egy egész életet leélni abban a mókuskerékben, amiben vannak. Itt már elkezdődik a jobb fizetés folyósítása. Nem egy ember tud már itt márkásabb ruhákat venni, belevágni egy házba, autóba. Valakik megdolgoznak érte, valakik beleszületnek a középosztály középső részébe. Itt még mindenki törleszti az adósságait, márkás ruhákban járnak és heti nem egy alkalommal esznek éttermekben. Valahol itt kezdődik az élhető Amerika. Nem akarom kilyukasztani senki lufiját, de ezért az emberek komolyan meg is dolgoznak nap, mint nap. Ebben a csoportban élők már joggal képzelhetik magukat, ha úgy tetszik az irányítók és az irányítottak között. Ők tipikusan megpróbálnak az egészséges életmód felé tekinteni, az egészségük előtérbe kerül, mivel tudnak rá elegendő időt fordítani. Megjelenésük alapján, már megengedhetnek maguknak márkás ruhákat, iPhone-t (kint sem ezzel szaladgál mindenki).
A középosztály felső rétege egyre inkább kezd beleolvadni a társadalom felső csoportjába. Van, akiknek egy élet is kevés a beolvadáshoz, de valakinek simán sikerül ez is. Annyi biztos, hogy aki alulról kezdi, az egyszerűen nem tud idáig eljutni. Valahol ez egy társadalomkritika is egyben, mivel nincs megteremtve az a lehetőség a szegényebbeknek, hogy nehéz munkával a társadalom legfelső csoportjáig juthasson. Minimum protekciók tömkelege és indulótőke kell ahhoz, hogy valaki ebbe a csoportba sorolhassa magát. Jó példa a korábbiakban már oly sokat emlegetett "öltönyös jampi". A kép önmagáért beszél:
Utóbbi kettő (középső csoport közepétől felfelé) a másik leginkább felismerhető csoport. Pont ez az, ami Európában elképzelhetetlen és nekem nagyon tetszik. Még pedig az, hogyha van valamid, azt kirakhatod. Felöltözhetsz úgy, mint akár Horst Fuchs, vagy mint a karácsonyfa. Órával, iPhonenal és minden mással. Kirakhatod mindenedet, amid csak van, anélkül, hogy félni kellene attól, hogy kirabolnak, leköpnek, megszólnak. Egy barátommal komolyabban értekeztem arról, hogy itthon a legtöbb ember azért akar beolvadni és visel a leghétköznapibb ruhákat, mivel félnek a következményektől, amik az utcán várják. Teljesen általános a limuzin a hozzá járó sofőrrel, testőrre nincs szükség. Ha ennek a csoportnak a dolgozó nő tagjairól akarok beszélni, akkor a munkában határozottak, tanultak, a magánéletből pedig nehezen tudják a munkát kizárni. A férfiak tudják leginkább a magánéletet és a munkát különválasztani egymástól. Az étteremben már ismerik őket, ahova minden nap elmennek. A nagy divatmárkákat árusító boltokban már külön eladó áll a rendelkezésükre.
Azt kell a végén mondanom, hogy az Amerikai Álom csak nagyon kevés embernek jön be igazán, de lehet, hogy nincs is. Aki keményen dolgozik, jó munkahelye van, az bárhol felépítheti ugyanezt. Mindenki ezt akarja elérni, de sokaknak egy élet is kevés lenne, hogy eljussanak ide fényév távolságból. Ami nálunk hiányzik, az ott megtalálható. Nem kell félni attól, ha megmutatod mid van és mit értél el az életben.
