Hajnali fél 12 van, mellettem a meleg tea és hallgatom Morcheeba dalát. Próbálom elhinni, hogy a "Wonder never cease" című dalnak van bárminemű valóságalapja.
Eredetileg ma úgy indultam, hogy a time managementről írok egy cikket, ami nagyon sok embernek még 40-50 éves korára is problémát jelent. Ehelyett a sors azt dobta, hogy más ihlet szállt meg. Mégpedig az, hogy az emberi kapcsolatokban fellépő problémákat hogyan kellene kezelni. A mondás úgy tartja, Isten jelen van az esőben. A kérdés már csak az, hogyha mások könnyei sokkal sokkal gyorsabban száradnak fel, akkor mi miért adjuk át magunkat a rossz kedvnek és nyomja rá a bélyegét egész napunkra valami kis probléma. Nem azt mondom, hogy egész nap Eddie Murphy erőltetett mosolyával kell rohangálni. Néha mindenkinek lehetnek rossz napjai, de az nem jelenti azt, hogy egész nap bánatosan kellene ülni. Az ilyen napokat, amiket az idióták rontanak el, csak túl kell élni. Általában sokan megkérdezik tőlem, hogy miért van az, hogy jön egy rendkívül rossz insight, amitől szinte mindenki padlót fog, én pedig fél-egy óra múlva már röhögök az egészen. Ma pont ezt a kérdést kaptam meg, ezért inkább itt válaszolnék és segítenék, hogyan kezelném a helyetekben ezeket a szituációkat.
Az emberek rangsora
Ahogy brandingben nem lehet mindenki célcsoport, ugyanúgy nem lehet mindenki a barátod. A Google annak idején nagyon jól kialakította a saját kis közösségi oldalát, illetve azon belül a kapcsolati körök rangsorát. El fogom mondani miért logikus ez az egész, illetve miért bukott el.
Az életünkben meg kell legyen a prioritások egyes emberekhez kapcsolva. Vannak barátok, munkatársak, ismerősök, távolabbi barátok és mondjuk ott a Jani, akire mindig számíthatsz és megbeszélheted vele a gondjaidat. Nagyon sokan rendkívül komolyan kezelik az emberi kapcsolataikat és mindenkit ugyanúgy kezelnek. Imádom, amikor egy megbeszélésen, ahol valószínűleg akkor először és utoljára találkoztunk, a partner elkezdené sorolni az elvált feleségétől kezdve a huszonhatodik unokatestvérének fiával kapcsolatos dolgait. Mintha én lennék számára a fent említett Jani. Hihetetlen, de ezek az energiavámpírok a rendkívül sok embert le tudnak szívni. Nem mellesleg lehet, hogy pont mi vagyunk ezek a vámpírok (de természetesen a jelenlévők mindig kivételt jelentenek). Aki a természeténél fogva olyan, még magára is tudja venni mások problémáit. A kulcsszó az, hogy helyén kell kezelni mindenkit. Mindenkit be kell magunkban kategorizálni, hogy meddig megyünk el vele a kommunikációba, mire kell figyelni. Egy találkozó után még senki nem lesz a barátod. Ha ez megvan, akkor nem fogunk tudni megcsúszni alapvető emberi kapcsolataikban.
A fáma egyszerű. Mindenkitől annyit kell hallgatni, amennyit Te is szívesen megosztanál vele.
Jaj nemár, még ez is...
Leterhelt munkával a főnököm, A feleségem bugyiját is nekem kell elhoznom a tisztítóból, mert ő épp kozmetikushoz ment és nem ér rá neki után. Ehhez hasonló napi problémák azok, amiket nagyon sokan magukra vesznek. Szinte tudatosan halmozzuk el magunkat munkával és elsőre visszautasíthatatlannak tűnő zsarolásokat fogadunk el szó nélkül.
Azért szeretem protokollok és prioritások szerint élni az életet, mert akkor minden és mindenki a helyén van fejben. Leginkább ezeket a prioritásokat kell helyén kezelni nap mint nap. Nyilván van különbség probléma és probléma között, de most elsősorban arról a helyzetről írok, amikor mások teszik tönkre az ember napját. A kulcsszó, hogy mindenki egészen addig terhelhető, amíg hagyja. Nyilván ez függ habitustól, embertípustól, de a lényeg ugyanaz. Mindenhol meg kell nézni, hogy mi az a pont, amikor nemet tudunk mondani, mérlegelve, hogy milyen érdekeink vannak.
Visszakanyarodva az első példához, a Google+ rendszere pont azért nem lehet annyira sikeres, mert a legtöbbek fejében nincsenek meg ezek az osztályozások. Ha pedig megvannak, ezeket nem szívesen adjuk ki. Nem mondhatod munkatársadnak, a Marikának, hogy bocs, te CSAK a munkatársamként vagy fejben bekategorizálva. Egészen egyszerűen a gyakorlatban nem kell felvállalni és átvenni a Marika hétköznapi problémáit, hiszen nem azért dolgoztok, hogy azok megoldódjanak, hanem pénzt akartok keresni. Ennyi a vele való kapcsolatod, semmi több. Jó példa erre valamelyik reggelem az előző hét folyamán. Középkorú, jól öltözött, jól szituált hölgy áll előttem az újságosnál. A fizetés nála 5-10 perces művelet volt. Végig kellett hallgatni, hogy számára a Blikk címlapján lévő Berki Krisztián mennyire nem szimpatikus, hiszen a volt férjére emlékezteti, aki elmondása szerint egy nyomorult volt. Őszintén, ez kit érdekel? Sem az újságost, sem a vásárlókat, beleértve saját magamat is. Ha már nyilvánosan nem tesszük meg, legalább fejben érdemes rendet tenni, hogy kinek mit mikor meddig.
Prioritások
Prioritásokra igenis szükség van. Tudni kell, hogy mi az, amiért dolgozunk, mi a fontos. Valakinek a pénz, valakinek a család. Nem vagyunk egyformák, de, ha prioritások mentén élne kevesebb lenne a feleslegesen eltöltött idő. A dolog leegyszerűsítve annyi lenne, hogy bizonyos határokon belül merjünk nemet mondani. Hihetetlen érzés, amikor tettünk az ellen, hogy valaki elvegye a kedved. Másik pedig, amikor valami rossz történik. Lehet ülni, búslakodni akár egy éven át, de a helyzet fog változni? Nem... Akkor miért csinálni az egész önsajnálatot. Nem jobb mosolyogni?
