A mai napom finoman szólva is zaklatott volt. Mikor reggel felkeltem, valahogy nem gondoltam rá, hogy egy olyan találkozásra kerül sor, amit azt gondolom nagyon sokáig nem fogok tudni elfelejteni.
Minden ugyanúgy indult, mint minden nap. Tele a naptár, alig látok előre két percet. Alleban volt egy hosszabb brainstorming egy barátommal, akit végül hazakísértem. Körülbelül fél órás volt az út a Savoya Park irányába. Vissza kellett mennem az Alleba, ezért a másik fél órát már egyedül töltöttem.Hogy az időt eltöltsem, telefonáltam és meghallgattam egy dalt. Elsősorban ezzel a bejegyzéssel egyelőre nem tudom még most sem, hogy mi a célom, de valamit megmozgatott ebben az a benyomás, amit kaptam. Inkább az érzést szeretném átadni és választ keresni a dolgok miértjére...
Kovács Gyopár előadását kaptam meg e-mailben, amit a Rising Starban alakított. Ruzsa Magdi "nélküled" című számát adta elő, de valami elképesztően átütő módon. Azóta is azt dúdolom még mindig. Ez már meghozta az alaphangulatomat. Ekkor a villamos megáll megállóban. Szemben ülök az ajtóval és látom, hogy felszáll egy fiatal kisfiú, mögötte a nagymamája unokája táskájával a hátán rendkívül nagy gondossággal figyelte unokája minden léptét, már-már anyai féltéssel. Nagymama mellém, a fiú pedig nem messze tőlük foglalt helyet. Látszott, hogy a nagymama nézésében, hogy valami olyan terhet hordoz magában, ami megtörte, de szemét egy másodpercre nem vette le a fiúról. Egyszerűen annyira impulzív volt ezt a szituációt megélni, hogy azt nem tudom leírni. Egy amúgy is érzelmekkel teli dalt hallgattam valami rendkívül átütő előadásban és láttam ezt a képet. Még mindig nem tudtam megfelelő magyarázatot kitalálni, de megkérdeztem a hölgytől, hogy "Minden rendben?". Ebből egy öt-tíz perces beszélgetés lett.
Többek között megtudtam, hogy az unokájának (korát körülbelül általános iskola negyedik, ötödik osztályára tenném) szülei évekkel ezelőtt elváltak, az apja nem akar tudomást sem venni a fiáról, édesanya pedig három hónappal ezelőtt hunyt el. Egyszerűen hihetetlen volt látni a fiút, aki rendkívüli lelkierővel fojtotta el érzelmeit és olyan tartással és céltudatossággal néz a jövőbe, amire szerintem még én sem lennék képes. A hölgy elmondása szerint a három hónapot a srác úgy vészelte át, hogy ennyi idősen rájött arra, hogy egyetlen perspektíva maradt számára. A tanulás. Ennyi idősen már átlátja, hogy mit kell csinálnia és tudja mit kezdjen az életével. Nagyon ritkán, körülbelül szökő évente egyszer fordul elő, hogy nem jutok szóhoz. Ez ilyen helyzet volt. Még mindig nem sikerült helyretennem magamban, valójában mi a rosszabb... Tudni, hogy ez az életút, amit ő kapott, valójában egy nagyon komoly tanítás, amely meghatározza jövőbeni életét, vagy tudni azt, hogy rendkívül gyorsan egyedül fog maradni.
Mikor megérkeztünk, egyszerűen a döbbenettől nem tudtam hirtelen azt sem, hogy hol vagyok. Még egy megállót túl is utaztam velük. Mikor elköszöntünk nem tudtam megkérdezni tőlük, hogy hogyan érhetem el őket. Ez a fiú a történetével, az életével és azzal a hatalmas belső tartással, amivel rendelkezik szvsz milliárdból kettő. Én hiszem, hogy ezt a srácot még látni fogjuk és büszkék leszünk rá. Tipikus vezető jellem. Ez már ilyen kicsi korban kiderül az emberről. Az avatott szemnek pedig ez nagyon gyorsan szemet is szúr. Hazafelé az autóban már azon gondolkodtam, hogy kié a felelősség. Egyszerűen az ilyen emberek nem tudnak már a közoktatásban kiemelkedni. A rendszer képtelen arra, hogy a hozzá hasonlóakat kiemelje. A papír nem lényeges. Senkit nem érdekel. Ennek a fiúnak az attitűdje már előrevetíti a jövőjét, de egészen addig nem lesz képes senki kiemelkedni, amíg nem teljesíti a rendszer elvárásait, miközben látszik, hogy nincs egy szinten a kortársaival.
Én aránylag korán belecsöppentem az üzleti életbe. Körülbelül 14 éves voltam, amikor rájöttem mit is akarok kezdeni az életemmel és meghatároztam a saját prioritásaimat. Azóta megpróbálok azok mentén élni a mindennapjaimat. Eddig úgy tűnik életem legjobb döntése volt, hogy ott és akkor, egy bizonyos szituációban döntöttem és elkezdtem járni a saját utamat szakítva minden rendszerbeli elvárással, normával. Amikor a sors az első pofonokat kaptam és szembesültem azzal, hogy a saját hőseim aláztak szénné, mert valójában a saját ellenségüket látták bennem, eldöntöttem, hogyha oda kerülök, segíteni fogom azoknak a fiatal titánoknak a sorsát, akiben már látszik mindaz, amitől individuálisak. Körülbelül most jutottam el oda, hogy azt mondhassam: megérkeztem.
Ezt a bejegyzést nem a sajnálatom szülte és nem is itt akarok keresni tehetségeket. Egyszerűen megérintett mindaz, amit akkor és ott kaptam. Ezeknek a fiataloknak, akikben már ilyen kis korban látszik, hogy nincsenek egy szinten a kortársaikkal igenis segíteni kellene.
Elárulom nektek a nagy titkot, hogy az összes fiatalokat támogató program hol hal meg. Nem pénz kell, nem coaching. Ezek a mini felnőttek már pontosan tudják mi kell nekik. EGYETLEN dologra van szükségük. Hogy valaki(k) higgyen bennük. Bár, még nem jártam náluk (remélem hamarosan lesz időm kipróbálni), de egy korábbi interjúban leírtak szerint az EOS pont azért tud jó lenni és azért nem értik nagyon sokan, mert vannak páran, akiknek nem kell megmondani mit tegyenek. "Ez azt jelenti, hogy nem konkrétan mondjuk meg, hogy mit kell csinálni, hanem az embereknek hagyjuk a szabadságot, meghagyjuk a szabadságot, hogy saját maguk eljussanak a célig." Egész egyszerűen tudják. A rendszer pedig ezeket a különcöket, vadócokat szeretné bedobozolni a többiek közé, pedig nem lehet.
A ranglétrán végig kell menni, de nem mindegy, hogy ezt valaki egyedül, vagy egy olyan társsal teszi, aki nem a konkurenciát látja, hanem hisz benne. Ez hiányzik Magyarországon, pedig nagyon sokan képviselik a fent leírt 1%-ot, csak hinni kellene bennük.
